Kincses Károly: Benkő, a szürke fényű csillag

0
66

A csillag az sztár. Szinonímák, így tanultam valamikor. Sztárnak pedig általában a kiemelkedő képességű, jól menedzselt és a közönség által is elfogadott művész nevezik. Sztárolás, sztárcsinálás.

Mára ezek is ismert, elfogadott kifejezésekké váltak a magyar nyelvben. Ha pedig a két szó azonos jelentésű, ámde eltérő alakú, miként a szakemberek állítják, akkor helyesnek kéne lenni az előbbi analógiára a csillagolás, csillagcsinálás szóképződményeknek is. De érezzük, ez azért valahogy mégsem az igazi. Csalódottan állapítom hát meg, hogy ellentétben a szinonímaszótár meghatározásával, a sztár és a csillag mégsem ugyanazt jelentik. Mint amiképpen a Balázs Béla-díjas, Pulitzer-díjas, többszörös World Press-díjas, Eugene Smith ösztöndíjas sem sztár, pedig majdnem minden adottsága megvan hozzá. Elsősorban és mindenek felett tehetséges. Másodjára: rengeteget dolgozik és kutyakövetkezetesen járja a maga szabta utat. Közben meg, közel a hatvanhoz, még mindig kíváncsi. Alig tudok olyan sztárfényképészt (csillagfotós) előszámlálni hirtelenjében, akivel olyan sokat találkoznék fotókiállításokon, mint vele. Mások fotókiállításán, persze. Sokat tud, ezért akar- és bír még tanulni. Figyelemre méltó tulajdonság, példaképnek állítanám, de nem hagyja magát, hátrahúzódik. Ha bírna, leginkább láthatatlanná válna, mert egy valami nagyon hiányzik ebből a fényképész csilllagból. Az exhibicionizmus. A magát megmutatni vágyás. Ő csak úgy van, dolgozik, csinálja a képeit, tudja a saját értékeit, tudjuk az ő értékeit és mégsincs soha a bulvárlapok címoldalán, nem vele csinálnak ifjonc rádiósok, tévések kis színeseket. Szürke csillag. Vele fordult elő -kivel mással- hogy az elmúlt dicsőséges évtized nagy helyezkedésében, lapalapítási és megszűntetési lázában a legismertebb fotóriportereink egyikeként hirtelen, váratlan munkanélkülivé lett, s maradt is volna sokáig, ha a kollegialitás nem segíti őt ki a nem maga kaparta gödörből. Ez is megérne egy külön történetet, de azt mesélje más.
Benkő klasszikus fotóriporter, abból a fajtából, akik szerencsésebb csillagzat (sztárzat?) alatt születvén most a Magnum vagy a Rappho, vagy valamelyik nagy illusztrált világmagazin ünnepelt fotósa lenne.Pénze mint a pelyva, és biztosan támogatná a magyar fotómúzeumot. Ehelyett egy évtizede fényképezi Ózdot, az Acélvárost, több mint húsz éve próbál valami általános érvényűt megfogalmazni Budapestről (Szürke fények), melyről ezt mondta: “A sorozatomat egy elhalt hangra, egy sajátos szürke színre alapoztam. Ha nagyritkán álmodom, akkor látom ezt a szürkét, mindenen rajta van és mégis minden tisztán látszik. Igazából csak ezt a fényhatást szeretem, nagyon sok a rejtett dolog benne.”
Mióta csak ismerem, azóta gyűjti mániákusan még az ikreket, és a törpéket is. Szerintem már mindőjüket lefényképezte, ami nem nagy kunszt, hisz régóta ismerem, ő meg mint tudjuk, nagyon szorgalmas.

Előző cikkSajtószemle: Üzlet feketén-fehéren
Következő cikkSajtószemle: Fényképező cseresznyefából
Kincses Károly
Kincses Károly 1954-ben született. Még él. Járt iskolákba, főiskolára, egyetemre. Dolgozott, majd barátaival, segítőivel megalapította a Magyar Fotográfiai Múzeumot. 15 éven át vezette, majd ugyanazon barátaival és segítőivel, kik közül elsősorban Kolta Magdolnát és Bánkuti Andrást említi, kivásárolta, átépíttette, működtette a Mai Manó Házat. Közben írt, szerkesztett vagy ötven könyvet, ennél sokkal több tanulmányt, tanított egyetemeken, rendezett ezernyi fotókiállítást itthon és 16 országban. Mostanában legújabb projektje megvalósításán dolgozik. Elhatározta, hogy a továbbiakban minden napját egy-egy munkadarabnak, műalkotásnak tekinti és szándéka szerint mindent elkövet, hogy esténként úgy kerüljön ágyba, hogy azt érezhesse, a lehető legjobbat hozta ki belőle. És nyugodtan alszik, majd másnap újrakezdi.