csütörtök, október 21, 2021
KezdőlapblogZsila Sándor: Kockáról kockára 1. rész

Zsila Sándor: Kockáról kockára 1. rész

Új sorozat indul útjára ebben a hónapban a “hogyan készült” rovat folytatásaként. A “Kockáról kockára” képekkel és gondolatokkal közelít egy remélt jobb kép felé. A terepen folyamatosan változnak a körülmények, hogy mást ne említsek, és ami bizonyos, az a fényviszonyok változása. Sajnos a valóság általában nem úgy alakul, ahogyan azt a fotós elképzeli. Ennek megfelelően a fejében is változik, formálódik, és lehetőleg a változásokhoz igazodik a kép. A sorozat betekintést enged ebbe az alkotási folyamatba.

Barátaimmal a Balaton-felvidék egy elhagyatott halastavára mentünk madarakat fényképezni. Egy szál ingben toltunk magunk előtt egy fotós holmikkal megrakott csónakot a nádasban. Az idő délután 2-3 óra között járt. A nap magasról nézett le ránk, és a fülledt melegben erősen terjengett a mocsárban bóklászó néhány ember étvágygerjesztő illata. Meg is találtak minket a szúnyogok szép számmal, a víz alatt pedig a piócák találtak terített asztalt. Jó napjuk volt, nem vitás. Szétszéledtünk, ki-ki a maga elképzelése és lehetőségéhez mérten. Jómagam egy kis szigeten telepedtem meg, melynek partján előzőleg partfutó madarakat láttam a töltésről, ahonnan távcsővel vizsgálódtunk egy kicsit. Egy kis fekvő lest állítottam fel hajlékony vesszőkből és egy barna vászonból. Egy óra is beletelt mire kellőképpen beálcáztam, és bebújtam. Kb. 4 óra körül elcsendesedett a környék, persze senki se gondolja, hogy bárki is hangoskodott volna, egyszerűen csak megszűnt a mozgás, illetve a félelmetes ember látványa. A vászon alatt kb. 40-50 fok lehetett, olvadt is a zsírom rendesen. A szinte tűrhetetlen hőségben levetettem mindent, de ez nem sokat segített. Sejtettük, hogy így lesz, ezért még a parton teleszívtuk a púpunkat vízzel, és estig lecsúszott még 2 liter, de a hólyagba nemigen jutott belőle. Tehát meleg volt, ittam, hasaltam a nedves földön, és pakolásztam. A szúnyogok nagyját is kihajtottam, és lassan tűrhetővé vált a helyzet, mire megérkezett az első madár: egy csinos sárszalonka. Príma! De még át sem gondoltam a dolgokat, csak kidugtam a 300-ast, amire még gép sem került. Gyorsan fel a vázat. A kutyafáját, beállt egy kis gaz tövébe, aminek az egyik fele kifejezetten csúnya. Lőttem egy-két kockát a biztonság kedvéért, vártam egy kicsit, de a madár ott totyogott a gaz körül. Gondoltam egyet, és kibotorkáltam leshelyemről. (Hiba volt!) Madár el, nem baj korán van még, majd vissza jön! Elrendeztem a terepet, de minek, mert barátomat úgy elijesztettem, hogy színét se láttam többet. Mi ebből a tanulság?… Amikor visszafelé másztam észrevettem, hogy az álca egy kicsit belelógott a tele látószögébe, hmm… még egy gyenge szalonka fotóm se lesz. Mit tehettem, megigazítottam és hasaltam tovább.

Telik az idő fontolgatom a lehetőségeket: ha ezek után ide száll vagy csak erre ballag valami, akkor a 2,8/80-200-as zoom-ot kell felszerelnem és valószínűleg egy kétszerezővel is meg kell toldani. Igen ám, de ha akkor matatok amikor már itt van… Esetleg távolabb száll le egy kanalas vagy egy kócsag, akkor meg kevés lesz a 400 mm. De a távoli madarakat talán nem zavarja, ha óvatosan, lassan cserélek objektívet. Ennél a verziónál maradtam. Kint hagytam tehát a kis zoom-ot és tovább vártam. Itt nincs helye a türelmetlenségnek, fel kell venni a kinti “tempót”, ezért aztán gyakran jókat relaxálok a lesben, miközben a téma… Sajnos közben beborult, már 17-18 óra lehet. Nem baj, még nyolcig kisüthet a nap, talán. A távolban kanalasok szálltak le. Objektív csere. Visszaszerelem a 4/300 mm-es Sonart és egy Nikon CT 200-as kétszerező is felkerül. Messze vannak és kevés a fény is, mert 1/15-1/30-okat lehet csak exponálni. Nem valami kecsegtető. Ez a legrosszabb expozíciós idő, mivel nincs felcsapható tükröm és az állvány sem bombabiztos. Azért nyomom a távkioldót időnként, amikor egy-két pillanatra áttör a nap fénye a felhőzeten. Ilyenkor sikerült egyszer-egyszer 1/60-ot exponálni, néha 1/125-öt is. Öregszik az idő és úgy tűnik, ma nem volt valami nagy szerencsém. Talán mégis! Tőlem balra leszáll egy kiskócsag és unottan meg-megállva, de mintha felém tartana a partközeli sekély vízben. Objektív csere! Ez talán jó lesz. Jobb a fényerőm és a téma is talán közelebb lesz. Az 5,6/400 mm nem rossz ilyenkor. Szerencsére 100 ASA-s film van a gépben. Ezt tovább javítani már nem lehet. Várok, reménykedem, hátha idesétál, és esetleg csinál is majd valamit. Gyere már! Morgok magamban, mindjárt besötétedik, és még mindig csak oldalról leselkedhetek ki egy kis résen. Jön, nagy léptekkel, na-na csak ne olyan gyorsan, még elszalad előttem. Megáll! Nagyszerű, felélénkülök és már el is felejtettem a kényelmetlenségeket. A kócsag lábával tapogatja az iszapot, talán fel akar zavarni egy kis halat? Úgy látom, nincs meggyőződve a technika sikeréről, de azért közömbösen, mintha muszáj lenne, néha lép egy picit, és kavar egyet. Talán csak lábat mos – viccelődök magamban. Ilyen kép már van, csinálj még valamit barátom. Egy kis legyezés, egy kis tisztogatás, ilyesmi, hmm… mit szólsz hozzá? Közben óvatosan kidugtam a vakut is, hátha egy kis derítés segít a színek előcsalogatásában a komor fények mellett. Egy-két kocka, de nem történik más. Bambulok, és egyszercsak, huss elrepül… Na erről jól lemaradtam. Ez van. Más téma után nézek.

Talán a kanalasok is felröppennek és egy jó kis bemozdulásos képecskét klattyintanék. Objektív csere. Hát igen, tényleg sötét van, lassan már csak 1/4-det az expozíciós idő. Nem baj az pont jó, még blendézek is egyet, így 1/2 mp lett a zársebesség. Talán szép lesz, ha belerepülnek a kompozícióba. Várok. Nem történik semmi, alszanak. Belegondolok, ha előbújok, biztosan elrontom ezt finom pihenőt, nem lehetne láthatatlanul eloldalogni innen? Nem, hopp felröppennek! Klatty! Talán megvan?! Nem tudom. A barátaim mozgása miatt reppentek fel. Kár, hogy nem volt nálam a mobil, ezt most ki lehetett volna használni. Tortúra kifelé, pakolás, szúnyogok, piócák, eszmecsere, élmények. Jó volt!
Lássuk a végeredményt.

Sajnos, a hosszú telével készült képek nem váltották be az elképzeléseimet (lágyak, kissé életlenek), ezért lecseréltem egy jobb minőségű telére a jó öreg Sonárt. A kiskócsagról készült egy-két elfogadható habitus kép, ahol még csinál is valamit, igaz, csak úgy tessék-lássék. Láttam már jobb képet, ezért ezeket csak vetíteni szoktam a többi madárfotó között. Összességében jól éreztem magam, a sátor kiválóan bevált, sőt ilyen jó sátorban azóta sem voltam. Az alacsony sátor (fekvő les) nem csak azért érdekes, mert könnyű álcázni és ezért jól beolvad a környezetbe, hanem azért is, mert az alacsony perspektívából készült képek (szerintem) sokkal szebbek.

Jó fényeket!

(Megjelent a FotoArt 2001 Októberi számában)

Zsila Sándorhttp://www.zsila.hu
Ma már a természetben eltöltött idő ünnep számomra, egy pontosan meghatározható érzés. Ilyenkor felveszem a legszebb “foltos” ruhámat és úgy készülök, mintha templomba mennék. Úgy gondolom, ott is vagyok, amint olyan helyen járok, ahol ember által készített műtárgyak már alig akadnak. Mindegy, hogy csikorgó hideg vagy tikkasztó hőség van és húzza a vállam a 30 kg-nyi felszerelés. Itt elmúlik minden bánatom, lelassul az idő, a könnyű levegő szabadon tódul tüdőmbe és szárnyára kap az alkotókedv. Ez egy csodálatos érzés, a szabadság és egészség megfoghatatlan varázsa. Belső késztetésre ezt próbálom visszaadni fényképeimen. Szeretem a természetet, és úgy érzem, benne otthon vagyok.

További friss hírek