“Hull a pelyhes fehér hó,…” énekelték a gyermekeim egy szép téli napon, ami tőlük szokatlannak számított. Ki néztem tehát egy pillanatra, és nekem is tágra nyílt a szemem, mert valóban szokatlanul nagy pelyhekben hullt a hó. Ezt valahogyan le kell fotózni!
Nehéz dolog ilyen hirtelen átrendezni a napirendet, sőt! Ha éppen nincs hétvége, sokaknak ez lehetetlen célkitűzés. Gyorsan telefonáltam egyet-kettőt és Vizúr barátom rövidesen meg is érkezett, majd elindultunk a legközelebbi természetes erdőség irányába, Normafára. Persze a nagy hóesés miatt az autózás akadályokba ütközött. A forgalom akadozott és a trükkös kerülő utak is bedugultak, illetve a túl meredek szakaszokokon lehetetlen volt a mozgás. Nem volt mit tenni, maradtunk a főútvonalakon. A hó csak hullt és hullt kitartóan. Mi pedig imátkoztunk, hogy Normafánál is így essen. Totyogunk a latyakos aszfalton, és tudtuk, hogy ez a mesés hóesés nem tart örökké. Sápatag arccal nézünk magunk elé, amikor egy piros lámpánál valami képszerűséget láttam magam előtt. Kipattantam az autóból és exponáltam néhány kockát.
Végül csak ennyi maradt a szép hóeséséből, mert amikor végre felértünk a hegyre, ott mindössze köd és szürkeség várt ránk. János örült, hogy legalább nekem van egy-két emlékképem a hóesésből, és mérgelődött, hogy nem parkoltunk le rögtön. Biztunk benne, hogy majd fent mégjobb lesz. Nem jött be! Ebből is az a tanulság, hogy a témát ott és akkor kell le fényképezni amikor, és ahol az utunkba kerül!
Ha ezt elhalasztottuk, akkor előfordul, hogy jobb témára akadunk, de az esetek nagy többségében sajnos csak a tanulság marad. Na mindegy, vissza mégsem megyünk a város dzsungelébe, itt maradunk a fák között, ahol most valóban szép a világ! Leraktuk az autót és bevágtuk magunkat a fák közé. A hó már nem esett, de néha egy kis szellő rázogatta felettünk az ágakat. Zene volt füleimnek a talpam alatt ropogó hó, de egyszercsak furcsa zajra lettünk figyelmesek.
Varjak veszekedése verte fel az erdő csendjét, valamit kiástak a hó alól és azon perlekedtek. Egy gyengécske távoli képet sikerült készítenem, mert közeledtünkre felröppentek. A hófelhő még a fák koronájába kapaszkodott és szürke köd formájában mindent beborított, ezért teleobjektívvel készült képek egy kicsit lágyak, kontraszt nélküliek lettek.
A borult idő és a hó miatt kékes árnyalatú képek készültek. A fák ágain, sőt a törzseken is megmaradt a fehér hó. Néhány felvételt készítettem a havas törzsekről, de nem voltam elragadtatva a talált kompozíciótól, tovább kellett keresgélni. Egy kicsit tisztult az idő, és enyhülni látszott a kékség is. A fák ágain sűrűn állt a hó és meglepő, de ez olyan fényviszonyokat eredményezett, mintha lombkorona vetne árnyékot a talajra.
Egy ágacskára lettem figyelmes, amely kiemelkedett az összkép szürkeségéből, mert egy kicsit kilógott a “fénybe”. Formás kis kompozíció született, ennek már örültem. Szpot mérővel mértem a fehér ágon látható hóra, mert ennek kellett fehérnek lennie és a mögötte levő szürkeségnek pedig sötétebbnek. Az idő még jobban kitisztult, így előkerülhetett a teleobjektív. A tisztás másik felére is át lehetett fotózni. Az objektívvel pásztázva a környéket, találtam egy jó kis részletet.
A havas erdő vadságát, komorságát, egyben szépségét is jól közvetítette a keresőben látott kép. A kompozíció szélein a világosabb ágakon szép fehér volt a hó, de beljebb “sötétben”, szürkébb hangulat uralkodott. Nagyszerű! Készült még egy szimpatikus fotó. Tovább sétáltunk, témát keresgélve. Lassacskán kisütött a nap és az erdő sűrűjében egyre rosszabb lett a helyzet, mert az ágakról nagy adagokban hullt a nyakunkba a hó, de ezt még elviseltük volna, ám a gépeknek ez nem hiányzott. Dugdosni, takargatni kellett a felszerelést. S végül az erdő kitessékelt minket a tisztásokra, ki a fák alól. Hétköznap lévén, rajtunk kívül szinte senkit sem láttunk, egy sífutón kívül, akik szemmel láthatóan boldogan siklott a friss havon. Épp erről beszélgettünk, amikor szembejött velünk kedves barátunk Hajdú Zoli, aki szintén kihasználta a nap ajándékát, mert Ő is ihletet kapott a “szűz” hó fényképezéhez. Megörültünk egymásnak és egy-két szó váltása után közösen sétáltunk tovább. Később egymást is lefényképeztük, itt készült rólam a címben látható portré is.
Normafán sok pad van, hogy ki-ki kedvére pihenjen, vagy csak úgy leüljön és a természet csendes részévé válhasson egy kis időre. Egy ilyen padot is lencsevégre vettem ezen gyönyörű napon, ahol a hótól roskadozó ágak oltalmazóan hajolnak a kis padocska fölé. Végezetül a tájról is készítettem néhány nagylátószögű felvételt. A “Fények Normafán” különös hangulatot áraszt, egy kicsit alul exponáltam, ezért úgy tűnik, mintha erős holdfény világítaná be a havas tájat. A nap bágyadtan “sütött”, erős fénye fáradtan tört utat magának a felhőkön keresztül, ezért a fények és az árnyékok békés összhangba kerültek egymással.
A vékony alul expozíció is jót tett a képnek, a fehér hó nem égett ki, viszont az árnyékos helyeken jól látható részletek születtek. A monokróm színvilágú képen az íves kompzíció jól vezeti a szemet, és valóban szép a szűz hó is, amit még senki sem járt öszze. Néhány perccel később szánkót húzó gyerekek jelentek meg, hogy birtokba vegyék jogos tulajdonukat és vígan hancúrozzanak a friss levegőn. Örömmel néztük őket, mert mi is ezt tettük volna helyükben, és valóban pár nappal később én is ott csúszkáltam a srácaimmal.
Ilyen Fényeket kívánok!
c) Zsila Sándor (Megjelent a FotoArt 2001 januári számában)