Nem szeretem magunkat. Mert csak panaszkodni szeretünk, félhangosan elmondott pletykákat hallgatni és azonnal továbbmondani, melyben persze jól odapakolunk egynémely embernek, hangsúlyozva totális alkalmatlanságát, jellembeli fogyatékosságait.
Mindnyájunkra vonatkozhat ez, miért lenne másmilyen pont a fotós szakma? Történetek keringenek arról, hogyan nem lett Magyarországé André Kertész hagyatéka, mi lett Szélpál Árpád, Munkácsi Márton és mások képeivel haláluk után. A történetek hol igazak, hol nem, van is felelős személy meg nincs is, de ez a lényegen nem változtat. Mert a baj az, hogyha beszélünk valamiről azt általában hátrafelé sandítva és nem előre nézve, és nem a megoldás, a jobbítás szándékával, hanem a mószeroláséval végezzük.
Lehet velem nem egyetérteni, de akkor magyarázzák meg, miért nem teszünk meg mindent (a semmi helyett) Lucien Hervé (91 éves), vagy Paul Almásy (95 éves) többmilliós archívumának hazakerülésért, méltó fogadásáért. Még lenne nem késő most sem elkezdeni. Azt, amit már tíz éve nyélbe kellett volna ütni. Bill Gates, a Corbis dollár tízmilliókat öl abba, hogy teljes archívumokat lábon megvegyen, mi meg semmit sem teszünk néhány hazakívánkozó, óriási értékű gyűjteményért. De lefogadom, néhány év múlva majd sajnálkozunk, tehetetlenül széttárjuk a kezünket, ha éppen nem mutogatunk valakikre. Nem szeretem magunkat.
Pedig Paul Almásy azért nem akárki. 18 évesen elment Magyarországról, újságíró lett és az első fotóriporterként átszelte a Szaharát. Azóta alig megállva, folytonosan mozgásban bejárta az egész világot és fényképezett. Képein a borzalom, a pusztulás öncélúan sohasem jelent meg, minden képéből sugárzik az igazi humanista segíteni akarása. Ebből, no meg könyveiből, előadásaiból fotóriporterek ezrei tanultak. Párizs melletti otthonában lévő archívumának közel egymillió képe, negatívja legalább tíz tudósnak adhatna élete végéig kutatnivalót, feltéve, ha elég sokáig élnének.
“Budapesten születtem, de rokonaim Erdélyben éltek, itt már nincs vérrokonságom. Viszont sok barátom van. Magyarország természetesen ma is szülőhazám. Néha kettős hazaváltásban élek:…” mondta s mi akik egy kicsit is ismerjük, tudjuk, ez nem üres lózung. Így folytatja. “A földrajzot előbb tanultam meg, mint az írás-olvasást. Ötéves sem voltam, amikor az ebédlőasztalon egy nagy könyvet találtam, mindegyik oldalán különös ábrákkal, amelyek nem ábrázoltak semmit, mégis szép színesre voltak festve… Nagymama elmagyarázta, hogy ez térkép, és a képek a világ országai… -Látod -mondta – ez a nagy zöld folt jobbra Oroszország, baloldalt a lila folt Franciaország, mellette azt a rózsaszínűt Nagy-Britanniának hívják… Mi itt vagyunk, látod ez a sárga foltot? Ez a mi országunk az Osztrák-Magyar Monarchia. Majd ceruzával ki fekete pontot ejtett a sárga foltra és hozzátette: – Itt a mi házunk.” Folytassam még? A Berzsenyiben érettségizett, Bécsben és Heidelbergben doktorált. 1928-ban egy német sajtóügynökség olaszországi tudósítójaként kezdi meg újságírói pályáját. Latin-Amerikában készültek első fotói. Innentől kezdve élete olyan, mint a gyermekkori földrajzatlasz. Szinte minden évben új út.1930-1931-ben: Szardínia, Szicília, Mezzogiorno. Exkluzív interjút készít Mussolinivel. 1932-1933-ban: Olaszország, Belgium, Németország, Hollandia, Nagy-Britannia. A rákövetkező évben: Jugoszlávia, Törökország, Bulgária, Románia, Albánia. Aztán: Marokkó, Szenegál, Azori-szigetek, Brazília… és így tovább. Minden földrészen és Mongólia kivételével talán minden országban járt egyszer vagy többször.1938-ban végleg letelepedik Franciaországban. 1945-49 között riportokat készített a háborúban kivérzett Európa országaiban. 1950-51-ben az indokínai fronton, Ausztráliában és Óceániában fényképez. 1952-54 között Dél-Afrikában fényképezi az appartheid problémáit.1952-1957 között a WHO (Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete), az UNESCO, és a FAO küldetésében Japánban, Indonéziában, Ausztráliában csinál képeket.1957-59-ben Ázsiában, Afrikában találjuk őt kamerájával. 1960-61-ben az Egyesült Államokban készít fotódokumentációt a kormány részére, miközben gyorsan létrehozza Togo fotóarchívumát. Rá egy évre Afrikában, Latin-Amerikában fényképezett. majd a Szovjetunióban járt, a szibériai Akademgorodokban, de maradt arra is ideje, hogy 1980-ban.nagy magyar fotográfiai kiállítást szervezzen Párizsban. E hosszú és mozgalmas élet minden dokumentuma ott áll, vár Thoiry-ban, a Grande Rue Auteuil le Roi-n.
Kellhetne-e még több, hogy tegyünk végre valamit? Kit érdekel már Torgyán és a többi? Lenne dolgunk elég.
