Ha a magyar fotográfus-szakma nem lenne olyan végtelenül megosztott, pillanatnyi érdekeket érvényre juttatni akaró, sokszor bizony irigy is, mint amennyire, akkor, sok egyéb mellett, most legalább két remek adottságú intézménye lehetne.
Kettő, csak a fővárosban. Historikus környezetben nagyon is kortárs tevékenység folyhatna. (Lásd még: genius loci) A Mai Manó ház mellett a másik, amit egykoron Photo Club, majd MADOME, majd Budapesti Fotóklub, ma pedig Magyar Fotográfiai Egyesület néven emlegetnek, s melynek immáron 100 esztendős története több mint figyelemreméltó. 1908-ban költözött a báró Hammerstein Richárd által építtetett a Ferenc József (ma Belgrád) rakpart 17 alatti bérház ötödik emeletén kialakított fantasztikus adottságú helységeibe az akkori amatőrök egy részétt tömörítő egyesület. Volt (és van) itt napfényműterem, laboratórium, klubhelyiség, könyvtár… minden ami méltó keretet adhat a fotográfiák készítéséhez, kiállításához, a róluk való beszélgetésekhez, okító előadásokhoz. A nagylelkű báró adománya eredeti funkciójában átélte az évszázadot. Akinek ennyi felkeltette az érdeklődését, olvassa el Baki Péter: 100 éves a Magyar Fotográfiai Egyesület című kiadványát, vagy menjen el a képen látható helyre és nézze meg saját szemével.
Mert ez itt most egy olyan kép, amelynek témája, helye, alkotója mind, mind a legszorosabban összefügg. A fényképen egy fotós intézmény kapuja látható, feliratokkal, kiállítási plakátokkal. A fotót viszont egy olyan amatőr fényképész készítette, aki több mint két évtizeden keresztül meghatározta az ott folyó életet, művészeti tevékenységet (is)
Ki ez a személy, aki életében és halála után is kapott hideget-meleget eleget, de azt azért senki nem tagadja, hogy karizmatikus személyisége volt a hatvanas-hetvenes évek magyar fotóamatőr-mozgalmának.
Réti Pál, ha 1918-ban született, akkor logikus, hogy 1936-ban érettségizett. Építész szeretett volna lenni, de a numerus clausus ebben megakadályozta. Irodistaként kezdte hát életét, de csak addig, míg össze nem spórolt egy hangszerre valót. Megvette, gyakorolt, majd tangóharmonikából zenész vizsgát tett. Ekkor becsukta maga mögött az iroda ajtaját, zenekart alapított, húzta mások nótáját 1943-ig, amikor behívták munkaszolgálatra. Ukrajnába. 1944-ben átszökött az oroszokhoz, velük jött vissza Budapestre. Családját közben elhurcolták, lakását lebombázták. Belépett a kommunista pártba, zenélt a Hungária kávéházban, vendéglőkben, rendezvényeken, tanított is tánczenét és jazzt 1952-ig. Több szerzeménye máig repertoárján van egyik másik magyaros műdalnoknak, lakodalmas lajcsi típusú előadónak.
1951-ben került a MADOME-ba, Haller Frigyes egyik legtehetségesebb tanítványa lett minden szempontból. A tanfolyamot vizsga zárta, amin Réti lett a legjobb. Első fotós állása 1953 tavaszától a Központi Katonai Kórház (közkeletű nevén a Honvéd Kórház) volt, ahol dokumentációs felvételeket készített. 5 éven keresztül. Ekkoriban született legsikeresebb felvétele, az Ahogy a beteg látja című. 1956-ban, még az események előtt, az Országos Fotóművészeti Kiállításon aranyérmet nyert. Rövid ideig szabadúszó. Ekkor kezdett klubszervezéssel is foglalkozni, s lett 20 évre az amatőrmozgalom országos szakreferense. “Az ötvenes évek végén a Népművelési Intézet kezdett odafigyelni az egyre intenzívebben kibontakozó fotóamatőr mozgalomra. A művészeti osztály vezetője -meghallgatva néhány előadásomat- felkért arra, hogy főállásban foglalkozzak a klubokban és fotószakkörökben folyó munka módszertani támogatásával. Adva volt egy érdeklődő, izgatott tömeg és minden, amit az Intézet adni tudott, az szenzációs és új volt. Tanfolyamokat, nyári táborokat szerveztünk.” -írta önéletrajzában. Emellett a Fotó szerkesztőbizottságának tagja 1954-1975 között, s 5 éven keresztül a Fotóművészet hasonló gréniumában is szerephez jutott. Pályafutása a Rákoskeresztúri Új Köztemető 53-as szóróparcellájában ért véget 1989. szeptember. 26-n.
