Direktpozitívek (árnyék által árnyék)
Névvariánsok:
Panotípia, panotypia; clothprint, pannotypie (ang.); Pannotypie (ném.). Nevét a “pannus” viaszosvászon (lat.) szóból eredeztetik.
Nyilvánosságra hozás időpontja:
1853
Használata:
1853-1870 k.
Felfedezője:
Az eljárást a párizsi Wulff & Co. cég jelentette be. A receptet és a módszert 100 frankos licencdíj ellenében adták tovább.
Anyaga:
Viaszosvászon (viaszolt lenvászon, ritkábban fekete bőr) hordozóra készült, általában védőlakkal bevont kollódiumos gyorsfénykép, valamint installációs anyagok. (Hasonló célra aszfaltbevonatú papírt is használtak, de ilyet magyar közgyűjteményben nem ismerünk.)
Jellegzetességei:
Mivel a viaszosvászon hajlékony, a legtöbb pannotípiát ma már finom hajszálrepedések hálózzák be. A kollódiumréteg alatt jól látható a viaszosvászon szerkezete. A meglehetősen igénytelen eljárás hibáit sokszor pótolták színezéssel. Ránézetre sötét, szürkésfehér színű, matt felületű. Szerzője szinte sohasem ismert, leggyakrabban vándorfényképészek alkalmazták. Viszonylag ritkán installálták.
Csepp-próba:
az aceton oldja (feltéve, ha átjut a védőlakkon).
A készítés módja:
A felvétel helyszínén készült kollódiumos nedveseljárású üvegnegatív képrétegét savas vízben (pl. kénsav 1:20 oldata) áztatták, majd az üveget egy kicsit nagyobb fekete viaszosvászon darabbal egymáshoz préselték. Néhány óra múltán a vászon egyik sarkánál fogva a hozzátapadt képpel együtt lehúzható volt az üvegről. A sötét anyagon pozitívként jelent meg a negatív kép. Olajfestékkel, akvarellel színezhették.
A Photographische Chronik 1908. évfolyamában, a 628. oldalon számol be egy Witte nevű berlini fotográfus sajátos pannotípiai eljárásáról, amit a feltaláló önmagáról wittípiának nevezett el. A kollódiumos lemez emulziós oldalára jó erősen rápréselt egy darabka fekete viaszosvásznat. Rövid idő elteltével a kollódiumréteget egy kis késsel óvatosan megemelte és széleit a kicsit kisebbre vágott viaszosvászon köré hajtogatta. A kollódium rövid száradása után a képet hordozó üveget a rajta lévő vászonnal spirituszlámpa fölött óvatosan melegítette. A viaszosvászon a kollódiumhártyával együtt, egyik sarkánál fogva lehúzható volt az üvegről. Ugyan Tömösvári Magyar fényképész című könyve már 1863-ban írt erről az eljárásról, de a német forrás erről nem értesült.
Méretei:
Én még csak vizitkártya és kabinet méretben láttam. Általában keretezve, üveg alatt maradt meg.
Magyarországi használata:
1853-tól. 1870 után már csak elvétve találkozhatunk pannotípiákkal. Kevés készült belőle. Veress Ferenc kolozsvári fényképész próbaképpen készített ilyen fotókat. Az eljárás további alkalmazói: Horváth Zsigmond (Eger, 1859), Kozics Ede (Pozsony, 1856), Péters Sándor (Dés, 1859), de a legtöbb megmaradt példány szerzője ismeretlen. A Budapesti Hírlapban (1859. febr. 24) olvashatták a fényképészek az alábbi hirdetést: “Egészen tiszta vegyész-szerek s photographiai, daguerotypiai és panotypiai papírok kaphatók Moll A. gyógyszerész és vegyészeti készület gyárosnál Bécsben, Tuchlauben.”
Gyakorisága, értéke:
A kis példányszám és használatának viszonylagos rövidsége miatt egy jó állapotú példány értéke elérheti egy közepes dagerrotípiáét is. Az elsötétedett, sérült pannotípia értéke jóval alacsonyabb.
Konzerválási feladatok:
A viaszosvászon majd minden szempontból alkalmatlan hordozója a kollódiumnak. Megrepedezik, a hajlítgatásoktól a kollódiumréteg is sérül. A jó állapotú pannotípia igen ritka, ráadásul a szakirodalom sem ír le pannotípiákat restauráló, konzerváló eljárásokat. Célszerű azonos méretű negatívra másolatot készíteni róla, s lehetőség szerint nem mozgatni, használni. Amennyiben a savmentes tároló, amiben őrzik, nem kartonvastag papírból készült, mellé kell tenni egy szintén savmentes kartont, hogy ne hajoljon meg mozgatás közben sem.
Irodalom:
Hölgyfutár, 1859. június 16. 71. o.;
Horváth Zsigmond: A fényképészetről. Eger, 1860. 12. o.;
Martin Hansch: Frühe Photographien – ihre Technik und Restaurierung. Kabinett Verlag, Uwe Scheid, 1985.
