Pozitív eljárások (világosság által árnyék)
Névvariánsok:
Keményítőpapír jódpapír; Stärkepapier (ném.)
Nyilvánosságra hozás időpontja:
A jódpapírt 1864-ben hozták nyilvánosságra.
Használata:
Az 1870-es évekig általánosan, elvétve még a századforduló után is használták.
Anyaga:
Kötőanyaga a tápióka (Manihot utillissima) egy Dél-Amerikában honos eleségnövényből nyert keményítőszerű anyag. Használták a híg arrow-root csirizt is, amely a Kelet-indiai Curuma lencorrhizia és a Nyugat-indiai Marante arundinacea gumóiból készült keményítőszerű liszt. Az orvosok, mint könnyen emészthető anyagot, gyermek-tápszerként ajánlották. A kötőanyag lehet rizs, maranta is. További alkotóelem az ezüstnitrát és papír.
Jellegzetességei:
Emulzió nélküli kimásolópapír. A negatív legfinomabb részleteit is képes visszaadni. A keményítőpapírok feltalálásához a kép rajzolatát javító, nagyobb részletgazdagságot célzó kísérletek vezettek. Kezdetben a sóoldathoz adtak valamiféle keményítőt, később az érzékenyítés megkezdése előtt kezelték vele a papírt. A keményítőpapírokat készen lehetett venni, a fényképésznek csak az ezüstözést kellett elvégeznie. A művészi hatású, rézkarcszerű fotók készítéséhez használták mindaddig, míg a matt papírok ki nem szorították. A kész kép erőteljes, barnás-fekete színű, matt felületű, a kép struktúrája zártabb, mint a sópapíré. Tapintható a kép- és hátoldal különbözősége. A keményítő azonosítható, ha a kép szélén egy kis darabot lekaparunk a rétegből, egy kémcsőnyi vízzel összerázzuk és néhány csepp jódtinktúrát adunk hozzá. Ha erős kék színűre változik, majdnem biztosan ilyen papírral találkoztunk. (Legfeljebb az téveszthet meg, hogy a matt albumin és zselatin papírok mattítására is keményítőadalékot használtak és komoly vegyészeti vizsgálat nélkül nem különböztethető meg a más anyagokkal enyvezett sópapíroktól.) A só-arrow-root papírok a színezéstől függően a szépiabarnától a bíborfeketéig sokféle árnyalatot felvehetnek. A legolcsóbb és legjobb eredménnyel átfesthető matt papírok egyike, ilymódon a chromotípiák kedvelt anyaga.
A készítés módja:
Jódpapír esetén a tápiókát egy órán át áztatták, majd leöntötték róla a vizet, káliumjodidot, káliumkloridot, citromsavat tartalmazó oldatban felforralták. Mikor lehűlt, ecsettel kenték fel a papírra. Száradás után ezüstnitrátban és citromsavban érzékenyítették. Addig másolták napfényen, míg a kép körvonalai jól látszottak, aztán galluszsvaban hívták, majd rögzítették, mosták. (Vö. a talbotípia negatív leírásával, mivel ez tulajdonképpen megegyezik vele, csak pozitívként használják.)
A só-arrow-root papír receptje: 3 g arrow-root lisztet 150 ccm forró vízben megduzzasztunk, majd a pépet vékonyan és egyenletesen felkenjük a papírra. Száradás után megáztatjuk
300 ccm desztillált víz
2,5 g citromsav
10 g konyhasó oldatában.
Szárítás után a következő oldatban 2 percig úsztatással érzékenyítették:
300 ccm desztillált víz
32 g ezüstnitrát
24 g citromsav
24 g tiszta borszesz.
Napon, másolókeretben exponálták, mosták, míg a felesleges ezüstklorid el nem távozott belőle, majd aranykloridban színezték. (Ismert platinszínezett változata is.) Fixálás után újra mosták.
Magyarországi használata:
Abrahamovits Ferenc pozsonyi dagerrotípista, fényképész készített arrow-root papírt, amihez 200 rész esővízet, 6 rész tengersót és 8 rész tápiókát használt fel: “a Maniok gyökerének kemnyét vagy arrowrootot” (Tömösváry László: Magyar Fényképész. Pest, 1863, idézi: Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. Budapest, 1996. 30. o.). Az 1880-as években viszonylag népszerű volt, főleg kiállítási, illetve művészfényképek technikájaként használták. A tápiókát patikákban dekánként 4 fillérért korlátlanul be lehetett szerezni. A Whatmann-féle Crayon és Solár nyerspapírt ajánlották, ívenként 40 fillérért.
Irodalom:
Szeghalmi Gyula: Amatőr fényképezők könyve, Gyoma, 1906. 181-183. o.
