csütörtök, szeptember 23, 2021

ambrotípia

Direktpozitívek (árnyék által árnyék)

Névvariánsok:

Nedves kollódium pozitív, üveg kollódium pozitív, melanotípia; collodion positive (ang.), ambrotype (am.); Kollodiumpositiv auf Glas, Ambrotypie, Melainotypie (ném.). Nevét a görög “ambros” (örök) szóból nyerte. A “mela” jelentése fekete, s az angolszász szakirodalom mindkét fekete háttér elé helyezett kollódiumos direktpozitívet – az ambro- és a ferrotípiát – jelölheti e névvel.

Nyilvánosságra hozás időpontja:

1851

Használata:

1880-ig általános, elvétve később is előfordult, de nem érte meg a huszadik századot.

Felfedezője:

Sir John Herschel kísérletei nyomán Adolphe Alexander Martin ajánlotta, hogy rövid expozíciót és lágy hívást alkalmazzanak, mert így fátyolmentes, nem túl kemény képet nyerhetnek. Ugyancsak ő próbálta meg 1853-ban a kollódium emulziót feketére lakkozott hátú fémlemezre is felvinni (ferrotípia).
Az amerikai szakirodalom szerint az eljárást 1854-ben szabadalmaztatta a bostoni James Ambrose Cutting. Szerintük az ő nevéről hívják ambrotípiának. Más források szerint Frederik Scott Archer és Fry a feltalálók. Thomas C. Lawrence 1857-ben az ún. “Relievo” képeket találta fel.

Anyaga:

kollódiumos üvegnegatív, a háttér anyaga (fekete bársony, szövet, papír), illetve ezek hiányában a hátoldali üveg megszínezésére használt korom vagy más festék (feketére, sötét bíborra, esetleg sötétkékre festették, vagy készítéskor anyagában – többnyire sötétvörösre – színezték), valamint installációs anyagok.

Jellegzetességei:

Átnézetben (szétszedve az installációt) az üvegkép halvány negatívkép, de a sötét háttér előtt, ránézetben pozitívot mutat. Beeső fényben szürkésfehér, tejszerű, mert az ezüst képrészek mérsékelten ugyan, de visszaverik a fényt. Fontos jellemzője a limitált tónusrend, ami egyébként valamennyi direktpozitívra jellemző.
Néha színezettek, gyakran a dagerrotípiák megmaradt installációjában kerültek a megrendelőhöz. Nevezték a szegény ember dagerrotípiájának is. Kétféleképpen installálták, emulziós oldalukkal előre vagy hátrafelé. (Ez esetben az üveg anyagában színezett.) Színezett ambrotípia esetén majdnem biztos, hogy az emulziós oldal esik a néző felé. (Oldalhelyesség!) Ha az emulziós oldalukkal hátrafelé installálták, akkor nem volt szükség első üvegre, csak a negatív üvege óvta a képet. Előfordult, hogy a két üveget a széleken összeragasztották kanadabalzsammal, hogy a réteget ne érje levegő.

Csepp-próba:

az aceton oldja (a megjelenésében nagyon hasonló amfitípiát nem).

A készítés módja:

A felvétel helyszínén készült, amiképpen a kollódiumos (nedves) üvegnegatívok. Vagy a szükségesnél rövidebben exponálták, vagy halványították (pl. salétromsavban). Az előhívás után, (a hívó vas-szulfát vagy pirogallol volt), a negatívot általában kifehérítették (pl. 20 g higany II klorid 5 ml sósav, 20 g káliumbromid 1 liter vízben.), majd fekete bársonnyal, papírral egybekeretezve installálták. Gyakran előfordult, hogy az emulzióval előrefelé keretezett ambrotípia hátsó üvegoldalát festették feketére, sötétvörösre. Festékként a lakkal elkevert kormot, bitument vagy más keveréket használtak. Az ambrotípiákhoz különösen tiszta kollódiumot használtak, hogy fátyolmentes, erőteljes árnyékokat kapjanak.

Méretei:

Az installáció miatt méretei nagyjából megegyeznek a dagerrotípiáéval. A hazai közgyűjteményben általam látott legnagyobb ambrotípia hozzávetőlegesen 13×18 cm-es volt.

Magyarországi használata:

1851-1880 k. Szignált ambrotípiával csak elvétve találkozhatunk, a hazai gyűjtemények példányainak készítőire legfeljebb következtetni lehet. Miután az eljárás cseppet sem volt komplikált, elvben bármely jól képzett, az 1853-1880 között működött magyar fényképész készíthetett ilyet. Valószínűbb, hogy a dagerrotipistákból a nedves eljárásra átnyergelt fényképészek, mint , , Kawalky stb. készíthettek ambrotípiát is.

Gyakorisága, értéke:

Szinte soha nem készült róla másolat, azaz mindegyik csak egy példányban létezik. A Magyarországon megmaradt csekély számú (ezernél kevesebb) ambrotípia majdnem kizárólag portré. Ha szignált, ha témája tájkép, esemény vagy csendélet, ha fél- vagy egész lemez méretű, ha kifogástalan állapotú, szépen installált, akkor értéke nem sokkal marad el a hasonló dagerrotípiáétól.

Konzerválási feladatok:

A törött első üveget minden esetben cserélni kell. Ha a fedőüveg maga is díszített (arany szegély, keret stb), akkor vagy a törést kell kanadabalzsammal ragasztani, vagy újra kell festetni a fedőüveget, megőrizve a kicserélt törött eredeti üveget is. Amennyiben a hátteret alkotó fekete, sötétlila, sötétkék vagy sötétbarna anyag megfakult, vagy a festék lepattogzott, segíthetünk a hátlap cseréjével, a festés kijavításával. Néha a negatívot és a másodüveget körberagasztó kanadabalzsam védi a képet a levegő károsító hatásától. Ilyenkor szétágazó, páfrányszerű mintázattal találkozhatunk. Ez okozhat olyan kristályos kiválásokat is, amelyek hasonlíthatnak a penészedéshez is, de szerencsére nem erről van szó.
Ha az ambrotípia ezüstje megsárgult, a károsodás az ún. alabástromfolyadékkal szüntethető meg. Ez
100 ml víz
2 gr vas(II)szulfát
5 gr higany(II)klorid (mérgező!)
1,5 gr nátriumklorid oldata.
Ebben az oldatban addig fürösztjük a lemezt, amíg láthatóan újra ki nem fehérednek az ezüstrészek. Ezután 15 percig mossuk, szárítás után újrakeretezzük.
A régebbi szakkönyvek szerint a szélektől befelé haladó, ezüstösen csillogó ezüstkiválást erősen higított káliumpermanganát gyengítővel tüntethetjük el. Én ezt nem ajánlom senkinek. Fontosabb lenne visszaalakítani ismét képalkotó ezüstté, nem pedig eltávolítani. Amennyiben az emulziót lakk borítja, az eredmény amúgy is kétséges.
Az ambrotípiák kerete, doboza, installációja éppen olyan védelmet és törődést igényel, mint a kép. Csak együtt felelnek meg a műtárgyakkal szemben támasztott elvárásoknak. Egy amerikai ambrotípia például a következő alkotórészekből állhat: nyomott bőrrel borított fatok. A tetőrész bélése vörös bársony. A képet egy 0,2 mm vastagságú rézlemezből hajlított keret szegélyezi. Ezen belül üveglap, egy 1 mm-es rézlemezből kivágott paszpartu, a kép üveglapja, általában a hátán lakkozva. A lakkozott felület alatt általában béléspapírt is találunk.

Irodalom:

Ian Moor: The Ambrotype: Research into its Restoration and Conservation. The Paper Conservation, 1976.;
William Crawford: The Keepers of Light. New York, Morgan & Morgan, 1979.;
Thomas Feldvebel: The Ambrotype Old & New. Rochester Institute of Technology, 1980.;
Martin Hansch: Frühe Photographien – ihre Technik und Restaurierung. Kabinett Verlag, Uwe Scheid, 1985.;
John Hannavy: Ambrotypes at Work. British Journal of Photography, 1987. augusztus 21. 962-963. o.;
Paul Cox: Beautiful Ambrotypes. London, Travelling Light, 1989.;
Verfahren der Fotografie. Essen, Museum Folkwang, 1989.;
Ormos József: Egy ambrotípia restaurálása. Kézirat, é. n. (1991 k.);
Balázs Károly: Ambrotípiák az antikváriumban. Kápé 1995. szeptember 14.

Előző cikkkálium
Következő cikkOlympus OM-88 – angol
NoGun
A szerző 2003, a FotoKlikk.hu megalakítása óta ötletgazdája, megvalósítója és főszerkesztője e portálnak. A 2006-ban alapított FotoKlikk a Fotográfiáért Alapítvány kuratóriumi elnöke. Építészmérnök, grafikus, typográfus, 3 évtizede az IT szektorban keres és fejleszt különleges technikai megoldásokat, most épp az élő közvetítés területén. Bővebben>>

További friss hírek