Kincses Károly: MÁTÉ ELSŐ KÖNYVE
Most, ha mindenki elhallgat egy pillanatra és jól fülel, bizonyára csecsemősírást hall itt a boltban, Máté Gyula könyvbemutatóján. Egy új művészeti ág első hangjai ezek. Új valóban?
Enyhe túlzás, inkább csak a nem akart gyerekre való oda nem figyelés tipikus és minősített esete, hiszen amióta vannak különböző fénymásoló szerkezetek, azóta akadnak olyanok, akik nem iratokat akarnak segítségükkel többszörözni, nem is az egy darab tízezerforintosukból akarnak gazdagabbak lenni még Simicska Lajosnál is, szóval mindezt nem akarják, elegük van a másolásból, helyette művészi gondolataiknak kívánnak új eszközöket találni az új masinák kínálta technikákkal.
Ezt viszont a hagyományos, grafittal, ecsettel, spaklival és szórópisztollyal alkotó művészek, és a csak őket vizsgálgató művészettörténészek általában lenézik, sőt mi több…
Pedig van min gondolkodni, van mire figyelni itt is!
A fénymásolóval, faxxal, szkennerrel, nyomtatóval, postabélyegzővel miegyébbel készített művészi munkák lényege a rontás, a tagadás. Megakadályozása annak, hogy a gép tökéletesen végezze feladatát. És ez nekem tetszik. A művész szembeszáll a mérnökkel. Elfogadja, hogy ő csinált valamit, ami már-már tökéletes másolatot képes létrehozni, de ő nem másolatot akar, hanem egyedi, abban a formájában nem ismételhető eredetit. Ezért aztán belenyúl a tökéletes gép tökéletes működésébe, ahol csak tudja, akadályozza, hogy az elvégezze a dolgát, s kettejük harcából, a gép erőlködéséből, hogy Gyula úr bosszantásai ellenére is produkáljon valamit, születnek ezek a típusú művek, melyeket összefoglaló néven –jobb híjján- elektrografikáknak hívunk.
Persze vannak manuális eszközei is, mint példának okáért a drótkefe. Én Máté Gyula munkáinak megismeréséig a világon a legjobban a drótkefét gyűlöltem, miután inasként mindent megtettek, hogy segítségével a munkát, az életet és bármi mást is megutáltassanak velem.De az régen volt, ezek meg most is itt vannak. Az emlékeim velem halnak, ezek meg bekerülnek a múzeumokba, s ez így van jól.
Máté Gyulában hihetetlen energiák sűrülnek. Számára a világ minden pillanata potenciális művészet, vagy azt láthatóvá tevő eszköz. És én ezt nagyon bírom benne.
Bonyhádról világhírű, miközben Magyarországon alig ismerik. Új Zélandon, Braziliában, Szingapurban felcsillan emberek szeme, ha Gyula Máté nevét hallják, ha faxukról legördül egy új munkája, ha mail art küldeménykét megérkezik egy munkája. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy milyen jó, hogy a postás szakmunkásképzőben a világon sehol nem szaktárgy a művészettörténet, mert akkor a mail art soha nem jutna el célállomására, hanem fizetéskiegészítésképpen szolgálna a postaalkalmazottak bérezése mellett.) A zárójel bezárása után folytatom. Mátét jobban ismerik a glóbusz bármely pontján, mint az Andrássy út, Király utca, Jókai tér háromszögben. Ez is jellemző, amúgy.
Én most megtettem a magamét, elhoztam ebbe a kulturálisan visszamaradt térségbe is a nagy magyar elektrografikus hírét, hát éljenek vele, nézzék a könyvét, kérdezzenek tőle, mert itt van köztünk.
