szerda, szeptember 29, 2021

Fenyő János (1954 – 1998)

Két Fenyőről, így karácsony előtt

Nem tudok úgy lehajtani a Margithídról a Moszkva tér felé menet, hogy ne jusson eszembe, sőt , hogy ne lássam kristálytisztán magam előtt azt a szitává lőtt embert, aki Mercedesze mellett feküdt ott, a Margit utca elején, a nagy sűrgés-forgást mímelő, fontosságuk teljes tudatában lévő hekusok bokamagasságában.

A gyilkos máig ismeretlen, a kép máig hatóan eleven. Ez maradt egy negyvenéves emberből, egy kivételes karrierből. S ha valóban csak ennyi, az felháborító, az megengedhetetlen. Nekem elsősorban fotográfus volt, van és lesz.  Millióiból nem részesültem, pénzével nem találkoztam sem átvitt, sem közvetlen formában, de fényképeit őrzöm a fotómúzeumban, életének tudható részéről elég sokat tudok, s ráadásul az én történetem nem is vele, hanem egy másik Fenyővel indul. Édesapjával, Fenyő Imrével. Azzal az emberrel, aki fotósnak ugyan még csak jó közepes sem volt, mégis többet tett a magyar fotóért, mint sok sztár és sztárjelölt fényképezőgéptulajdonos. Kiváló szervező, önzetlen ember volt, jó pénzügyi szakember, aki Vámos Lászlóval karöltve, elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a még ma is regnáló fotóművész szövetség megalakulhassék 1956-ban.

János gyermekkorának java részét a szövetség könyvtárában töltötte, többet beszélgetett felnőtt fotósokkal, mint vele egykorú cimboráival. Csoda-e, hogy kalandokban bővelkedő iskolai léte után az MTI-hez került világosítónak? Világosító. Számomra  borzongatóan érdekes szó mind a mai napig. Etimologizálnám szívesen, de majd máskor, máshol. Elég legyen itt annyi, hogy azon fiataloknak, akik a hatvanas-hetvenes években fotográfusok szerettünk volna lenni, a létező világ egyik legvonzóbb álláslehetősége volt. Havi 1100 Ft-ért vihettük az idősebb fotósok szettáskáit, statívjait, tölthettük a Linhofok duplakazettáit, tarthattuk a fejünk fölé eseményeken, protokollokon a vaku másodlámpáját. S ha elég ideig bírtunk (volna) várni, már fényképezőgépet is kaptunk volna, nekünk való kis feladatokkal, mint nőnapi színesek a pesti utcáról, a Havanna étterem avatása a József körút sarkán és hasonlókat. Nem vártunk. Én mentem balra, újabb és újabb iskolapadokba, Fenyő meg elindult felfelé. Elvégezte a fotós szakmunkásképzőt, miközben képeit már a Képes Sport közölte.  Az Új Tükör, az Ország-Világ fotóriportereként dolgozott, miközben jó érzékkel az akkor még meglehetősen gyermekcipőkben csoszogó reklámfényképezés felé fordult Legemlékezetesebb munkája a Fabulon plakát, mely korában a műfaj egyik legjobbja volt. Ez volt az a pont, ahol felfigyeltek a kétméteres, kisportolt, jósvádájú fotós srácra, s ezután már egyenes út vezetett a külföldi lapokhoz, a Lui-ban aktfotói jelentek meg, máshol divatképei. Sok jó történetet ismerek ez időkből, ha Jiri Menzel még filmet akarna forgatni, s nem jutna eszébe semmi abszurd az elmúlt fél évszázadból, hát elmesélem majd neki. Innen már csak egy lépés, hogy Fenyő János az üzlet felé forduljon. Életének ezt a részét már mindenki ismeri, vagy ismerni véli, nem izgat különösebben, ha csak az nem, hogy fotós ambíciói még nagyon gazdag korában is megmaradtak, a sajtóbirodalmához tartozó lapoknak kedvtelésből időnként fényképezett.

Pénz, sok pénz, csillogás, befolyásos emberek társasága, aztán a géppisztoly hosszú sorozata és egy lezáratlan nyomozás. Nekem meg maradnak a fotói, diái s az a kép a Margit utca elején.

További friss hírek