Kincses Károly:
Akire még emlékeznünk illene
Micsoda részrehajlás, skandalum, mondhatnák esetleg a magyar fotótörténetet jól ismerők, ez a Kincses személyi kultuszt csinál, még fotótörténet ürügyén is magát és családját népszerűsíti. Gondolhatnák akár így is, lelkük rajta, hiszen valóban Eszter lányom régen meghalt keresztanyjáról kívánok mostanság megemlékezni. Aki persze, természetesen nem ezért került bele a magyar fényképezés képzeletbeli nagykönyvébe. Apropó, miért írom le ilyen könnyedén, hogy képzeletbeli? A magyar fényképezés volt olyan jó és talán van és lesz is, hogy megérdemeljen végre egy aranykönyvet, olyat, melybe valamennyi jelentős magyar, magyarnak született szerző korrekt életrajzzal, egy-két legjobb alkotásával bekerülne, a kezdetektől máig, mindenféle megkülönböztetés nélkül, csak értékszempontokat figyelmezve. Ezt az aranykönyvet aztán bárki, itthon és külföldön a könyvespolcán, az íróasztalán tarthatná, s amikor kell, a megfelelő betűnél felütve, valós, időtálló információkat találna az őt éppen foglalkoztató alkotóról. Ha ezt szépen, igényesen, több nyelven csinálnánk meg, akár könyvsiker is lehetne belőle, vélem ezt most, itt, egy párizsi hotelszobában, ahol e havi penzumomat teljesítem, s amúgy Alexander Trauner fotóinak első kiállítását rendezem. Hogy ki volt Trauner Sándor? Aki nem tudja, mindjárt felüthetné azt az aranykönyvet, megnézhetné. Addig meg? Ha találkozunk véletlenül valahol, kérdezze meg, elmesélem.
De nem is a vágyott aranykönyvről, meg Trauner Sándorról akartam ma beszélni, hanem Reismann Marianról. Igen, jól emlékeznek. Reismann János testvéréről, és dr. Vajda Ernő feleségéről van szó, aki az 1930-as és 1970-es évek között meghatározó alakja volt a magyar fényképezésnek, egyike azoknak a baloldali elkötelezettségű női fotósoknak, akik fémjelezték a korszakot. Gondoljanak itt Kálmán Katára, Sugár Katára, Langer Klárára, Aczél Mártára, Kárász Juditra, Redner Mártára, Zinner Erzsébetre és még néhány női fényképészre, például az emigráltak közül Besnyő Évára, Ata Kandóra, Landau Erzsire, Yllára, Suzanne Szászra. Igen a harmincas évektől a magyar fotográfia női vonala is meglehetős erős volt. Java részük külföldön tanult, mint Reismann Marian a müncheni Staatliche Höhere Fachschule für Phototechnik-ben 1929–31-ben, mindegyikük rövidebb-hosszabb ideig dolgozott külföldön is, mint Reismann Marian a bátyjánál Berlinben. Csak zárójeles megjegyzés, hogy ezidőtájt Berlinben tartózkodott Moholy-Nagy László, Kepes György, Robert Capa, akkor még Friedmann-ként, Besnyő, Szánthó Imre és még sokan mások. Megérne talán egy misét a berlini emigráns magyar fotósok helyszíni kutatása is. Zárójel bezár. Marian aztán hazatért 1932-ben és üzletet nyitott más nevén, miután fotós diplomáját a magyar mestervizsga bizottság nem fogadta el. Budapesten, az Erzsébet körúti pincelaborban főleg amatőrképek kidolgozását vállalta, letette közben a megkövetelt mestervizsgát is, s Fotó Marian néven portréműtermet bérelt a Lipót körúton. Táncfotóival, gyermekfelvételeivel hamarosan ismert fényképész lett. Már újabb, Veres Pálné utcai műtermében fényképezte le Bartók Bélát és feleségét, Pásztory Dittát 1939-ben. Ez a tetőtéri, többszobás lakás, labor és felvételi terem volt korábban Máté Olga, majd Haár Ferenc műterme. Dolgozott, tanult nála többek közt Langer Klára, Sugár Kata, Révai Dezső, Bence Pál, de Békés András, az Operaház későbbi főrendezője is. A nyilasuralom alatt bujkált, mentette az életét, mint oly sok budapesti sorstársa, de már 1945 márciusában a MAFIRT fotóriportereként fényképezte a hazahozott háborús bűnösöket, Szálasit, Bárdossyt, Bakyt, Endre Lászlót, Imrédyt… Péter Gábor és az Államvédelmi Hatóság engedélyezte számára, hogy erős kísérettel visszavigye Szálasit Budapest néhány rommá lőtt pontjára, s emlékezetes képeket készítsen a nyilasvezér és a szétbombázott főváros utolsó találkozásáról. Egy évet dolgozott csak a MAFIRT-nál, majd Foto Marian néven ismét önálló fényképész lett. 1947 májusától egy évig a Fényképészek Országos Szabad Szakszervezetének alelnöke. Nem jó világ járt akkoriban a maszekokra. Hogy valamennyire mentesüljenek a diszkriminatív rendelkezések hatálya alól, tíz fényképész, ábécébe szedve, Busztin Lívia, Csörgeő Tibor, Langer Klára, Pintér Zsuzsa, Reismann Marian, Rédner Márta, Seidner Zoltán, Szöllősy Kálmán, Vadas Ernő, Várkonyi László és Zinner Erzsébet létrehozták a Fotókollektíva nevű munkaközösséget, mely valljuk meg, a kor, a szocializmus sajátos képződménye volt. „A munkaközösség tárgya: illusztratív és propagatív munkák közösségi elvállalása és nívós kivitelezése… A munkaközösség tagjai önállóságukat úgy jogi, mint gazdasági vonatkozásban megtartják” A Fotókollektíva, mely akaratlanul is nagyon hasonlított alapelveiben, felépítésében a világhírűvé vált Magnumhoz, nem lehetett hosszú életű. Még ez az önként vállalt korlátozott szabadság is túl sok volt a mindenáron kollektivizálni, centralizálni akaró rendszernek. Reismann Marian –megrendeléseknek eleget téve – több fotót készített mezőgazdasági kísérleti telepeken, mint Iregszemcsén, fotózta a gumipitypang-ültetvényeket, a magyar gyapotot, s ha lett volna, talán még a magyar narancsot is. Szél Jenővel a Népművészeti Intézetnek is sok képet készített. 1951–54 között pedig a Magyar Fotó munkatársaként az MTI közvetlen elődjénél dolgozott. 1957 érdekes kitérő Marian életében, egy évig az Érdekes Újság fotóriportere, bátyja állását kapta meg, aki külföldön fényképezett ezidőtájt – miután kiszabadult Rákosi börtönéből. Utolsó munkahelye a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, itt oktatott fényképezést nyugdíjazásáig, Langer Klárával, Strossné Barta Évával. Tanítványai közül többen neves fotósok lettek, mint Pálfai Gábor, Tőry Klára, Samai Antónia, Lajos György… A Pikler Csecsemőotthonban több mint negyven éven át folyamatosan fényképezett. A Magyar Fotóművészek Szövetsége alapító tagja.
Aki ennél kicsit is többet szeretne tudni róla, lapozza fel fél tucatnyi megjelent könyvét, vagy jöjjön el a Magyar Fotográfiai Múzeumba és nézze meg testvérével közös életmű-kiállítását, vagy várjon türelemmel, mert még ebben az évben megpróbáljuk megjelentetni az életüket, munkásságukat monografikus alapossággal bemutató könyvünket, esetleg keresse meg valamelyik hangarchívumban annak az egy órás rádióműsornak a kazettáját, amely „Képírók” címmel Reismann Jánosról és Marianról készült László György szerkesztésében, 1989 februárjában, vagy azt a másikat, mely Marianra emlékezünk címmel Kass János, Kincses Károly, Kurtág György és Tardos Márton visszaemlékezését szedte csokorba 1991 decemberében, alig három hónappal a halála után. Vagy tegyen, amit jónak lát, csak foglalkozzon vele, mert mindent megérdemel csak a felejtést nem.
